Egy párkapcsolat befejezése érzelmileg a gyász folyamatához hasonlít. A bánat, a harag, a fantáziálás igen intenzív az első időszakban. Sok indulat keveredik önváddal, bűntudattal. A történések elmesélése, átélése újra meg újra segíti a feldolgozást, a megértést. Az érzelmeket fokozatosan vissza kell vonni a másikról – a hiányt, a szeretetet éppen úgy, mint a gyűlöletet. Ez különösen akkor nehéz, ha „a régi kedves" nap, mint nap jön a gyerekért, közösek a barátok, a munkahely. Nagy lelkierő kell annak elviseléséhez, hogy a volt partner nem szenved – sőt esetleg boldog valakivel.

A szakítás krízisét természetesen az is befolyásolja, hogy mennyire volt fontos érzelmileg a másik. Mennyi ideje, milyen mélységben fonódott össze életük. Vannak-e közös gyermekek, elosztandó anyagi javak, egyéb konfliktusforrások. Nem mindegy, létezik-e harmadik, megalázottnak érzi-e a magát a vesztesebb fél. S ami a legfontosabb: született-e magyarázat arra, miért nem sikerült? Aki csak a másikat hibáztatja, aki nem keresi saját részét a történtekben, annak meglehetősen csekély valószínűséggel sikerül megtalálni a kudarc okát. A megérteni tudás, a közös történelem meg nem tagadása, a valóság elfogadása előnyösen alakítja a személyiséget, támogatja az önbizalmat, s valódi esélyt ad egy új kapcsolat lehetőségére, az igényes „fölállásra".

Az újrakezdés érzelmi lehetőségét befolyásolja a gyász megélése és feldolgozása, a bizalom helyreállítása. Nem érdemes kapkodni. Amikor valaki még nem elég erős a feszültségek elviselésére, s inkább a dac, a bosszú, mint a kíváncsiság vezérli, jobb, ha „csupán" barátokat keres. Ne feledjük: új párkapcsolatot csakis harmonikus én-állapotban, nyitottan, derűsen, bizakodva érdemes elkezdeni...