Az önértékelést a külvilágra irányuló túlzott figyelem zavarja össze. A pszichológia „külső kontrollosnak" nevezi azt a személyiségtípust, amelyik hagyja, hogy mások véleménye irányítsa. A jelenség eredhet a gyerekkori beidegződésekből, különféle családi és szülői mintákból, de hajlam kérdése is lehet. Az ilyen gyerek csak akkor érzi jól – vagy jónak – magát, ha valaki megdicséri. Egy idő után már semmi sem lesz fontos neki, csak a környezet visszajelzése. A negatív kritikát is sokszorosan magára veszi, és szinte parancsnak tekinti: „Változz meg! Így nem vagy elég jó." A külső véleményeknek megfelelően hízik vagy fogy az önbizalma. Egy idő után valóságos „jóváhagyás-függőség" alakul ki nála, mivel pozitív vélemények híján egyre csak apad az önbizalma. A pozitív visszajelzést passzív – szánalmat ébresztő – és aktív – túl rámenős – módon is kicsikarhatja.

Bizonytalan létben... Honnan vehetjük észre, hogy valakinek zavart az önértékelése? Igyekszik kerülni a figyelmet, de ha mégis rászegeződik az, állandóan kijelentéseket tesz saját magáról. Vagy a hibáit, vagy az előnyös tulajdonságait nagyítja fel. Bizonygatnia kell, hogy ő ilyen vagy olyan, sokszor anélkül is, hogy mások erre okot adtak volna. Saját magába vetett hite nem elég neki, sőt mintha ez totálisan hiányozna nála. Ha nem mondhatja ki, amit magáról gondol, illetve, ha nem csikarhat ki másoktól megjegyzéseket és bírálatokat, egész létét bizonytalannak érzi. Túlérzékennyé válik a környezet visszajelzéseire. Vérmérsékletéhez mérten önmarcangoló (önmegalázó) vagy éppen ingerült lesz, és azonnal védekezik vagy támad.