Ismétlődő kötődési mintáink, hibás sémáink hogyan befolyásolnak minket?

Ahhoz, hogy kötődéseink hatását megértsük, az alkalmazott sémákról is ejtenünk kell néhány szót. Gyerekkortól kezdve ugyanis az alapvető tudásunkat magunkról és a másokkal való viszonyunkról, sémák formájában tároljuk. A sémák gondolatainkból, érzéseinkből, testi érzeteinkből és emlékeinkből tevődnek össze. Ha valaki például már gyerekkorában azt tapasztalja, hogy a másik bántja, cserben hagyja őt, akkor szépen lassan az ún. bizalmatlansági sémája kezd megerősödni. Ebben a gyerekben 20 év múlva, amikor találkozik valakivel, aki fontos lehet számára, a bizalmatlansági sémát kezd aktiválódni. Azt hiszi, ez az ember is be fogja csapni, el fogja hagyni, s akár testi tünetekben, mint pl. szorongás, izzadás, fejfájás, szédülés formájában is eluralkodik rajta ez a séma, miközben korábbi traumatizált helyzetek emlékei rohanják meg.

A sémák többsége gyerekkori, serdülőkori kielégítetlen érzelmi szükségletekből adódik. Abból az időszakból, amikor nem volt módja autonómiára, a biztonságos kötődés kialakítására. Később pedig olyan, mintha az ember maga ragaszkodna a sémáihoz. A sémák rögzülnek, az idő során már nehezen, kitartó odafigyeléssel, terápiás kapcsolatban változtathatóak, mert a további rossz tapasztalatok miatt a sémák erősödnek, a sémáknak ellentmondó jó tapasztalatokat pedig (pont az ellentmondás miatt) nem vagy csak alig tudja az ember beépíteni.

Minden séma mögött félelmünk áll. Félelem az egyedülléttől, félelem az esetleges sérülésektől, a folyamatos megalázottságtól és szégyenérzettől, és félelem az öleléstől, intimitástól. Azokban a felnőttekben például, akiket gyerekkorukban az egyik vagy mindkét szülő elhagyott, elváltak, meghaltak, vagy csak szimbolikusan hagyták el, az elhagyatottság, instabilitás sémáját építik fel. Ők felnőtt korukban, későbbi kapcsolataikban is hasonlóképpen elhagyatottnak érzik magukat. Van, amikor ez az érzésük megalapozott, mert valahogy tudat alatt mindig ilyen társat választanak maguknak, de van olyan, amikor ők maguk észlelik irreálisan, torz módon a másikat, mert a sémáikat működtetik.

Nem vagyok olyan értékes. Hasonló módon működik a csökkentértékűség és szégyen sémája. Hány olyan embert ismerünk, akinek az a félelme, hogy nem olyan okos, kevésbé szép és szeretetre méltó, mint a másik. Vagy olyanokat, akik szerint az élet egyedül veszélyes, akik azért ragadnak benne egy kapcsolatban, mert félnek, ha elhagyják társukat, a másik boldogtalan lesz. Ők az összeolvadtság, éretlenség sémáját viszik tovább. De ott vannak aztán azok is, akik az ún. feljogosítottság, vagy grandiozitás sémáját követve nem csak azt hiszik, ők többet tudnak a másiknál, jobban tudják, hogyan kell élni, ezért átveszik a kapcsolatban az irányítást, de ennek az érzésnek a tudatától is félnek. Azonban csökkent empátiás készségük mégsem engedi őket, hogy ezt a sémát levetkőzzék. Az önfeláldozás sémája sem ismeretlen sokak számára. Ezt a sémát követő ember attól fél, hogy kapcsolata kedvéért fel kell áldoznia önmagát, mert ha nem teszi, akkor a másik nem fogja szeretni, vagy elhagyja. A különböző sémák szerint élő emberek amellett, hogy félnek, ezeket a hibákat mégis újra és újra elkövetik.

Ami kapcsolatban sérült, az kapcsolatban gyógyul. Önerőből, egyedül csak egy bizonyos határig juthatunk el kötődési mintánk, sémáink megváltoztatásában. Egy-egy komoly kötődési problémánál, amikor testi-lelki tüneteink már tartósak, a helyzetek újra és újra ismétlődnek, komolyabb segítségre van szükség. Ekkor azonban a kérdéseket már jó, ha egy pszichológus segít megválaszolni.