Ha nem akarjuk mindig másoktól elvárni, hogy életünkről véleményt formáljanak, akkor először önmagunkat kell megismernünk. Önmagunk megismerése azt jelenti, hogy időt nem sajnálva magunkba nézünk, megvizsgáljuk, mi mindenben hiszünk, mi mindent gondolunk és érzünk, nem törődve azzal, hogy mások milyennek szeretnének látni minket. Ha nem önmagunk megismerésével kezdjük, soha nem tudjuk meg, kik vagyunk, nem ismerjük fel magunkat a tetteinkben, és nem vállaljuk értük a felelősséget. Nem fogjuk soha világosan látni, hol van a határ kint és bent, én és másik között. Önmagunk megismerése, annak megismerése is egyben, hogy milyen rejtett érzések, tapasztalatok, hiányok és sérülések befolyásolják döntéseinket, reakcióinkat, életünket. Hogy aztán saját kezünkbe vehessük az irányítást. Ez pedig azzal kezdődik, hogy kérdések, kételyek fogalmazódnak meg önmagunkkal kapcsolatban, amelyekre bátran és nem múló elszántsággal keressük a válaszokat. Néha egyedül, néha közösségben.

Az önismeret, önmegismerés egy olyan önmagunkra irányuló lelki folyamat, amely során megismerjük személyiségünk tulajdonságait, képességeit, szándékait, érzelmeinket, gondolatainkat és mindezek együttes működését. Az önmegismeréshez szükség van őszinteségre, hogy be tudjuk vallani magunknak azokat az igazságokat is, amelyek bevallása fájdalommal jár. Az önismereti folyamatot jó esetben önelfogadás követi. Az önismeret és a személyiségfejlesztés ugyanannak a dolognak a két oldala, hiszen a személyiségfejlesztő módszerek célja az egészséges emberek önismeretének a fokozása, segítése az önmegértésben (Bagdy, Telkes, 1989, Buda, 1994), valamint célja az egyén érzelmi, és kommunikációs készségeinek, képességeinek fokozása (Buda, 1998)