Egy párkapcsolat megszakadása mindig fájdalmas. Ám a veszteség feldolgozását, az önbizalom megrendülésének mértékét meghatározza, hogyan is történik a szakítás. Ha valaki a facebook böngészése során értesül róla, hogy partnere már egyedülálló, váratlan nagy ütést szenved el. Azt sem könnyű elviselni, ha partnerünk az asztalon hagyott levélkében közli, többé már nem jön vissza.

Nehéz fölvállalni az őszinte magyarázatot arról, miért tört meg a szeretet, mi okozta a kiábrándulást, az elvágyódást. Különös érzékenységet és ügyességet igényel a másikra vigyázva közölni kellemetlen dolgokat. A némaság azonban még az óvatlan közlésnél is kegyetlenebb. A bizonytalanság önmarcangolást szülhet, gúzsba köthet, görcsös tépelődést okozhat, megtépázhatja az önbizalmat. Persze lehet, hogy új kapcsolatának felhőtlenségét nem szeretné bűntudattal árnyékolni a magyarázatot nem adó fél. Lehet, hogy elbújik a nehéz helyzetek elől, menekül a felelősségvállalástól – s az is lehet, hogy a partner viselkedése sem támogatta a konfliktusok fölvállalását. A méltatlan vég az egész kapcsolat történetét, az egész közös múltat átszínezheti, elértékteleníti. Természetesen nem lehet minden párkapcsolatot véglegesíteni – arra viszont törekedhetünk őszinteséggel, bátorsággal, empátiával, hogy a valamikor szeretett fél lehetőséget kapjon a helyzet megértésére, földolgozására, és a sérülésmentes „fölállásra". Ne feledjük: a közös történelem egyben mindkét fél saját történelme is – méltó kezelése nem csupán partnerünk, hanem saját magunk érdekében is fontos.