A fiatal felnőttkor egyik alapvető feladata a párkapcsolati érettség, az elköteleződni tudás kialakítása. A korszak végére – ideális esetben – a családalapításig is eljut az ifjú. A tanulmányi idő kitolódása, a női szerepváltás, az egyéni érvényesülés előtérbe kerülése egyre hosszabbra nyújtotta a kísérletezés időszakát. Ennek ellenére a lányok nagy része húszas éveinek második felében már tartós elköteleződésre vágyódik, harmincas éveik környékén pedig rendszerint a gyermekvállalás is előtérbe kerül.

Egy fontos párkapcsolat megszakadása minden életkorban, minden élethelyzetben fájdalmas. Felkavaró és halmozott veszteségeket kell elviselni. A szeretett „másik" jelenlétének, törődésének elveszítése mellett a mindennapok biztonságos rendje is felborul. Hirtelen sok lesz az üresen maradt idő, megfogyatkozhatnak a barátok, megcsappan az önbizalom.

Természetesen nem mindegy, ki melyik oldalon állt, milyen pozícióban volt a kapcsolat befejeződésekor. Nem mindig az szakít, aki az előnytelenebb oldalon volt. Sokan nem merik őszintén megmutatni partnerüknek érzéseiket, hiányaikat, konfliktusaikat. A szakítást is inkább kiprovokálják, mintsem hogy felvállalják a zárás felelősségét. Annak sem könnyű, aki már kifelé tart egy kapcsolatból. Az első megkönnyebbülés pillanataiban még nem érzi, hogy a veszteségek őt sem kímélik – hiszen sokféle kötődés, megszokás, intimitás, összehangolódás alakulhat ki két ember között.

A párkapcsolat alakításának két véglete: a gyakori partnerváltogatás és a korai zárás. A kamaszkorban induló, a fiatalkor derekába benyúló párkapcsolat sokszor a húszas évek közepére, végére válik kritikussá. A pár törvényszerűen elérkezik a döntést kikényszerítő pillanathoz: vagy még mélyebben elköteleződnek (összeköltözés, házasság), vagy vállalják a szakítás keserveit, az újrakezdés nehézségeit.

Az esküvő kitűzése, majd lemondása egyfajta döntésképtelenséget jelez, ami komoly válságot okozhat. A korán záró párok nagy gyakorlatot szereztek az együttműködni tudásban, de a kudarctűrés, az ismerkedés, a kezdeményezés területein lemaradtak. Az elbizonytalanodottak egy része bátortalanságból mégis együtt marad. („Úgysem találok jobbat"). A fel nem dolgozott, elnyomott hiányok később teret követelhetnek maguknak.

A bátrabbak, elégedetlenebbek a változtatást választják. („Még nem éltem eleget. Találhatok jobbat"). A legritkább esetben jut el egyszerre a pár két tagja ehhez a felismeréshez. Az egyik fél rendszerint még maradni szeretne, nem érti, hogy a hosszú szövetséget miért pont most bontja föl partnere. Az elválás lehet átmeneti, a közben megszerzett tapasztalatok segíthetnek megújítani az elkötelezettséget. A kudarc elviselésére a húszas életévek végén már adott az igényesebb eszköztár – persze annak, aki kellő önismerettel, önbizalommal, empátiával rendelkezik, és több szempontot is képes mérlegelni.

Az elköteleződni nem tudó vagy akaró fiatalok helyzete sem felhőtlen. Számos oka lehet annak, hogy valaki sorozatosan nem képes tartósan benne maradni egy párkapcsolatban. Bizalmatlanság, egoizmus, alkalmazkodni, áldozni nem tudás, az önelfogadás hiánya, ambivalens kötődés, rejtett önértékelési zavar magyarázhatja. Pillanatnyi szükségleteiket, vágyaikat nehezen tudják „elhalasztani", alig képesek ellenállni a csábításnak. Mindent akarni, mindent megszerezni, mindent átélni, megtapasztalni, mindent birtokolni egyszerre lehetetlen. Miközben függetlennek és szabadnak tűnnek, gyakran függhetnek külsőségektől, a látszattól. Az élmények kergetése pedig korai kiégéshez és kötődési nehézségekhez vezethet... S hogy élik meg mindezt az aktuális partnerek? Szenvednek a bizonytalanságtól, az állandó eltűnésektől és hűtlenségektől, a kapcsolati definíció hiányától. Persze nagy kihívást jelent egy „nehéz eset" meghódítása és megszelídítése, ám kudarc esetén a krízis erős lehet, nemcsak a befektetett érzések és energiák „meg nem térülése", hanem a sok megaláztatás, a „nem vagy fontos" jelzések önbizalom-romboló hatása miatt is.